Káros szenvedélyek

Ma, amikor az orvos közölte, hogy mennyi a súlyom, azt hittem elájulok. Haragudtam magamra, hogy hagytam ennyire tönkre tegyen ez az egész. Most csak vegetálok, próbálom megvalósítani, amit elterveztem és ha bármilyen akadályba ütközök, csak arra gondolok, hogy ennek is meg kell történnie. Nem úgy gondolkodok, hogy na most még ez is velem történik? Nem! Azzal csak még jobban leszívnám magam, holott nekem most épp fel kell, hogy szívjam magam. Muszáj! Úgy érzem magam, mint aki lassan elfogy, de nem hagyhatom! Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani a szerelem veszteségét, mint amikor egy káros szenvedélyről mond le az ember. Legyen az nikotin, alkohol, kábítószer, vagy akármi, ami eddig az életünk része volt, de meg kell tőle válnunk, mert káros az egészségünkre. Nekem is vannak elvonási tüneteim, ez a súlyomból is látszik, nekem a dühömet kell a leginkább legyűrnöm. Ami szerencsére most már kezd szánalommá váltani, mert én kiadtam mindent ami bennem volt, őszintén, de süket fülekre találtam. Elérkeztem arra a pontra, amikor azt kell hogy erezzem én minden tőlem telhetőt megtettem! Ha nekem van igazam, akkor az élet engem fog igazolni. Lehet, hogy én most azt érzem későn ébredtem fel, de lehet egyszer neki is késő lesz, egy darabig még sokszor megnyomja majd a "Szundi" gombot, na de azt sem lehet a végtelenségig...egyszer fel kell, hogy ébredjen, de az órára nézve, érezni és látni fogja, már elkésett... S azt gondolja: "Miért nem keltem fel az első jelzésre?" Szóval, elsősorban mindenféle káros szenvedélyről, úgy tudunk lemondani, ha fejben eldöntjük, hogy nem kell. Érvelni kell, hogy miért nem, ha kell írj listát, és ha elbizonytalanodsz, akkor vedd elő és nézd át újra!

Apróbb csodák

Vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy amikor a leginkább érzed magad egyedül és kilátástalan minden, valami olyan nem kézzelfogható apró csoda történik veled, ami ad egy kis reményt, persze, ha veszed a jeleket. Amikor sírva álltam az ablaknál és nem láttam merre van az utam, első alkalommal, egy hatalmas hullócsillag szaladt át az égen, pontosan arra az irányba, hogy még véletlenül se forduljon elő az, hogy nem veszem észre. Mosolyogtam, de ennyi... Aztán, amikor a legközelebbi alkalommal is megtörtént, akkor már nem lehet véletlen. A magányban is volt velem valami, ami jelezni akart, és rájöttem, hogy a saját erőm jelzett, hogy ne adjam fel. Aztán következő alkalommal, olyan jó volt érezni, ahogy a meleg szellő az arcomba fúj, mintha a háborgó sötét felhőket fújná el a fejem fölött. Nekem most az ilyen apróbb dolgok, amik örömet okoznak.
Vedd észre az apró csodákat és hagyd, hogy magával ragadjon, hogy hitet és reményt adjon, hogy igenis van kiút. Sokszor az ilyen kis dolgok képesek a legjobbat tenni a lelkeddel!  

Hogyan találj vissza Önmagadhoz?

Azzal kezdeném, ha az írásom elolvasása után, azt érzed, hogy te is hasonló helyzetben vagy és előtted áll egy szikla, amit nem tudod, hogyan ugorj át és hagyd magad mögött, akkor írj nekem, és egymást erősítve megoldhatjuk a problémát. Van viszont egy nagyon fontos dolog, amit el kell áruljak, nem egymásban fogjuk megtalálni a kiutat, hanem saját magunkban, támaszok lehetnek, kellenek is, de az erő önmagunkban rejlik.

A legutóbbi írásom után nagyon mélyre csúsztam, amikor megírtam, teljesen magaménak éreztem, csak egy pillanatnyi tisztaság volt a fejemben, ami kijött épp akkor. Aztán, ahogy írtam, jöttek a sötét felhők és maradtak is napokig, és bizony nem adták át a helyüket a napsütésnek.
Pár nappal ezelőtt teljesen kilátástalannak tűnt minden, egy gödör alján ültem és meg sem próbáltam kimászni belőle. Sajnos, szégyellem magam, de az alkoholhoz nyúltam, hozzá kell, hogy tegyem, hogy mélységesen elítélem azokat az embereket, akik ezt a megoldást választják, hiszen édesapámat is ez kergette a halálba és én nem akarok ilyen lenni. Abban a pillanatban, amikor a pohárhoz nyúltam, én csak egy kis nyugalmat akartam a lelkemben, érezni, hogy nem fáj. Túlzásba vittem, olyannyira, elborult az agyam, hogy a kést úgy kellett kiszedni a kezemből. Szégyellem magam, én nem vagyok ilyen. Soha nem is akarok többször bánatomba, csak örömömben inni, már ha fogok ezek után. Mindenben meg kell látni a jót, és szörnyű, ami történt, de mégis jó, mert most teljesen másképp látom a világot, ez kellett ahhoz, hogy felébredjek! A történethez tudni kell azt, hogy vége lett a 8 éves kapcsolatomnak, az első nagy szerelem volt. A hatodik évünkben a volt párom eldöntötte, hogy ő elmegy szakácsnak tanulni, aztán szerez egy kis tapasztalatot itthon és kimegy külföldre dolgozni. A hangsúly ott volt, hogy „Ő”, az hogy velünk mi lesz, arról nem esett szó. Így én eleinte folyton azt mondogattam, hogy én nem megyek, biztos, hogy nem, azt vártam, hogy talán majd ő is meggondolja magát. Tudtam, ha nem tartok vele, akkor vége a kapcsolatunknak, azt meg nem akartam, mert annyira azt éreztem, hogy passzolunk. Így egyik napról a másikra, azt mondtam, hogy na jó, megyek veled. Én akkor voltam végzős az egyetemen, újságírást tanultam, imádtam, úton voltam az álmaim megvalósításához. Ott hagytam a sulit, hogy kitudjak menni vele, valamilyen szinten menekülni is akartam az itthoni problémák elől. Iszonyú nehéz volt kimenni, én nem ezt akartam, nem ez volt az álmom, zokogtam kint napokig, ő nem bírta ezt elviselni. Végül az első szezonom, nagyon jó volt, olyan nagy boldogságot éreztem, amikor hazajöttünk, annyira jó volt újra itthon lenni, látni a családot. Teljesen átértékelődtek bennem a dolgok, azok az apró problémák, amiken annyit stresszeltem előtte, már nem okoztak problémát. Két szezon között volt egy kis pihenő, egyre csak jött bennem az érzés, hogy nekem ennyi elég volt és nem akarom így leélni az életemet, hogy nem töltöm együtt az ünnepeket a családommal, ki tudja, hány ünnepet tölthetünk még együtt és mindez csak a pénzért? Óriási vívódáson mentem keresztül, ami ki is ütött a kapcsolatban, végül arra jutottunk, hogy akkor legyen vége, mások a céljaink, más a gondolkodásunk, ne raboljuk tovább egymás idejét. Azonban, akkor nem tudtunk elválni, mert közös albérlet volt, ráadásul a következő szezon nem is úgy sikerült, ahogy kellett volna, hazajöttünk, mert engem annyira nem fogadtak be a munkatársak, hogy csak az lett volna az egész vége, hogy egy lelki roncs leszek a végére. A szakítás után még 7 és fél hónapot együtt éltünk, ugyanúgy mint eddig, sokat beszélgettünk, mindenről csak a kapcsolatunkról nem. Soha nem gondoltam bele, milyen lesz majd ha elválunk, nem készítettem fel magam semmire. Éveken keresztül azt éreztem, hogy csak nyelem a dolgokat, mindent elraktároztam, úgy, hogy közben csak elfedtem a gondokat, tudtam, egyszer kitör majd belőlem minden, közben meg azt is gondoltam, hogy lehet csak megerősödtem? Hát nem az utóbbi lett igaz.
Aztán eljött a nap, új lakás, újra kellett mindent kezdenem de most egyedül, nem volt se munkám, se kapcsolatom, se semmim, csak a családom, akik kicsit mások mint én, így nem tudtam senkivel beszélni a problémáimról. Barátaim vannak, de mindenkinek van családja és nekik velük kell foglalkozniuk. Dühös voltam a másikra, hogy neki nem kellett újra kezdenie semmit, csak csinálni tovább, azt amit eltervezett, nélkülem.  A düh csak dolgozott bennem keményen. Nem tudtam sem aludni, sem enni, se semmit, csak voltam céltalanul. Meg sem próbáltam magamban lerendezni a dolgokat. Egészen mostanáig, amikor betelt a pohár keményen, kiborult és majdnem az életem volt az ára. Áldom az Istent, hogy nem volt itthon aznap több alkohol, mert ha lett volna kitudja hol lennék most. Igaz utána megkaptam a szánakozó, utálkozó tekinteteket, a lekezelő szavakat, attól az embertől, akiért képes lettem volna eldobni az életemet csak mert nem lehet már az enyém. Hát nem! Végig vettem a dolgokat, ugyanis nemcsak egy hibás van! Fogtam egy darab papírt és leírtam, miért ártalmas nekem ez, az egész. Mik azok a dolgok, amiért ez nem jó nekem? Rájöttem, hogy nem kell, hogy segítsenek rajtam, mert nem  tud senki, egyedül csak én tudok magamon segíteni. Napok óta fájt a mellkasom, a sok stressz a sok ballépés után és annyira büszke vagyok magamra, hogy megtaláltam a módját, annak, hogy hogyan tudom magam lenyugtatni. Egyszerűen felszívtam magamat valami megfogalmazhatatlan dologgal, lehet erőnek nevezni nem tudom, reggel felkeltem, belenéztem a tükörbe, akit ott láttam, tudtam nem én vagyok, én nem ilyen akarok lenni. Csak a csontjaim látszódtak a sok koplalással töltött nap után, alig tudtam lemenni a lépcsőn, annyira le voltam gyengülve, aztán fordult velem a világ, éreztem, hogy van bennem még erő és megmutatom, képes vagyok rá. Kellett valami változás, így szőke tincseimet, sötét barnára váltottam, mintha a hajfesték, valamiféle energiát adott volna, kicsit felszabadultam. Aztán végig gondoltam, mik azok a dolgok, amiket szeretek. Megnéztem filmeket (Ízek, imák, szerelmek, Vadon- ami egy iszonyú jó film), én is azt éreztem, hogy elakarok menekülni, valahova messze. Mindig is vágytam a tengerpartra, de soha se adatott meg, hogy eljussak oda, így fogtam a YouTube-ot és rákerestem videókra, ahol zene nélkül a tenger ott volt előttem, a hangja a látvány, kinyitottam az ablakot, hogy hatásosabb legyen. Nagyon jól esett és, annyira büszke voltam magamra, hogy megint éreztem, azt a hihetetlen nyugalmat a lelkemben, hogy nem fáj. Nekem, most az jelenti az örömöt, ha büszke lehetek magamra, ha azokat a dolgokat, amik ez előtt sebet ejtettek rajtam, betudom gyógyítani. Olvasok motívációs könyveket, leginkább Oravecz Nórát, tudom, sokan nem szeretik, lehet általánosságba beszél, de akkoris óriási igazságokat ír. Inspirálodók, hogy másoknak, hogy sikerült. Kitalálok magamnak dolgokat, amik kikapcsolnak, vagy örömet okoznak! A legfontosabb, tartom magamat, nem hagyom, hogy fájjon, nem hagyom magam visszaesni, erősítem magamat és hatalmas érzés, amikor sikerül, leírhatatlan. Úgy érzem elindultam egy úton, ahol az olyan embereket, akik csak belém kapaszkodtak és nem hittek bennem, lerázom. A démonjaimat elűzöm, nem engedem őket beférkőzni, minden egyes lépésemet úgy teszem, hogy semmi bosszúság, stressz, vagy idegesség ne legyen bennem, mindent higgadtan kezelek. Ha azt érzem fáj, bekapcsolok egy olyan dalt, ami nem feltélenül a szerelem elmúlásáról, hanem arról szól, hogy légy erős, kiéneklem magamból a fájdalmat még ha nincs is hozzá hangom, és akkor mi van? Ha ez megnyugtat, akkor kit érdekel! A legfontosabb, hogy bármi eszembe jut, érzés, gondolat, azt leírom, kiírom magamból, ha nincs benned tehetség hozzá, akkor is tedd meg! Vezetek egy büszkeség oldalt is, ahol leírom, hogy mi az amiért büszke vagyok magamra, és ha megtorpanok elő tudom venni. Van egy levelem is magamhoz, amit akkor kell elolvasnom, ha ismét, befordulok. Nekünk egyszerű embereknek nincs ahhoz lehetőségünk, hogy elmeneküljünk, vagy zarándok útra keljünk, vagy utazzunk oda, ahová mindig is szerettünk volna. Ezért nekünk saját magunkba kell egy útra indulni, ami nagyon hosszú lesz, hónapok, évek, de ha eljutunk a végére, akkor másokon is tudunk segíteni. Találj magadnak olyan dolgokat, amik ha csak keveset is, de örömet okoznak és engedd el magadból, amit el kell. Elhatároztam ma, hogy ismét vezetek naplót, melyben a megtett utamról írok, mert ez adhat erőt. Ha kell érvelj, hogy miért, csak szívd fel magad dühvel, ne hagyd, hogy újból és újból megismétlődjenek a hibák, melyek mindig reményt adva vissza rántanak oda, ahol nem akartál lenni. Ha ezeket a dolgokat el tudod engedni és csak saját magadra koncentrálsz, lehetsz boldog, kiegyensúlyozott, erős, hisz ami nem öl meg az megerősít! A következő időszakba az útról fogok beszámolni, amin elindultam, ha van kedved tarts velem!  

Hogyan találd meg a kiutat? Amikor beborul az ég...

Kiút

Az érzés, amikor rájössz, mekkorát hibáztál, mennyi mindent csinálhattál volna másképp. Megbecsülhetted volna azt, amid van és most meglehetne mindened, ami ahhoz kell, hogy boldog lehess. Sokszor hallottam a mondást, hogy "meghasad a szívem", elképzelni nem tudtam, milyen lehet, el sem hittem, hogy létezik ilyen, hát az érzés szó szerint ilyen. Elrontottál mindent, amit lehetett, nem figyeltél az intő jelekre, melyek mindvégig ott voltak. Összedőlt a világod, amiben eddig hittél, amiről azt hitted összeomolhatatlan, mindez azért, mert önző voltál, nem foglalkoztál mással csak magaddal. Most pedig tényleg csak magadra maradtál, nincsen semmid, elvesztettél mindent. Hiszem, hogy minden okkal történik, de ez most nem vigasztal, rá kell jönnöm, milyen más utat tartogat nekem az élet. Célt kellene kitűznöd, amiért érdemes lenne tovább küzdeni és amely erőt és reményt ad, hogy van még kiút. Újból felépíteni mindazt, ami már megvolt. Egy karnyújtásnyira volt, de te nem vigyáztál rá eléggé. Hogyan lehetne új álmokat szőni, amikor az érzések annyira nyomják a mellkasodat, hogy nem tudsz tisztán gondolkodni, nem hagynak levegőhöz jutni. Bizony ez a szerelem másik véglete, az elején a rózsaszín köd, a végén pedig a fájdalom teszi ködössé a tekintetedet. Olvashatsz megannyi motivációs könyvet, a végén úgy sem derül kis semmi hallgathatsz millió sírós dalt, nézhetsz száz meg száz, szakítós filmet. Betekinthetsz mások életébe, hogy nekik, hogy sikerült a nálad sokkal nehezebb helyzetből kilábalni, de az, az ő életük, az, az ő megoldásuk, kell, hogy legyen neked is valami.  Rengeteg időt kell eltöltened ezekkel a "mentő övnek hitt valamikkel", hogy a végén miután lecsendesült  a vihar rájöjj, mindvégig csak az idő segített. Na de mennyi időt kell felhasználnom, ahhoz, hogy felszabaduljon a szívem a fájdalomtól? Mikor lesz már vége? Valaminek vége van már, de csak most kezdődött el, a veszteség feldolgozása. Nem esek kétségbe, tudom, hogy időből sok van még nekem. Azon gondolkodom hogy van e erre gyógyszerem? Hiszen minden fájdalomra van manapság gyógyszer. Sajnos kézzel fogható nincs, lenne persze az alkohol és társai... Ne de az megoldja a problémámat? Dehogy, csak felerősíti az érzelmeket, másnap, pedig még nehezebb lesz a tükörbe nézni, nem csak lelkileg lesz fájdalmad, hanem mindenhol. Egy gyógyír van csak mindenre, a remény, a pozitív gondolkodás ( nem az Univerzum vonzó ereje, mert nem abból lett meg mindenem, hogy lerajzoltam és mindennap nézegettem és vártam arra, hogy mikor pottyan az ölembe, hanem tettem is értük, keményen megdolgoztam azokért a dolgokért, amire vágytam), az új utak keresése, melyek értelmet adnak az egésznek. Na de Ő nélküle hogyan? Van, hogy úgy kelek fel, hogy van célom, akkor jobban vagyok. Máskor ismét sötét felhők keringenek a fejem fölött és mintha záporként jöttek volna nagy széllel törnek elő a könnyeim, ilyenkor a düh magammal és a másikkal szemben dörög és villámlik. Aztán a zivatar kiadta magából, ami benne volt és újból átadja a helyét a napsugaraknak, amik csak a fátyolfelhők szűk résein jutnak csak át, azt sugallva van még remény. Tudom, hogy kell, hogy sok csapadék lehulljon ahhoz, hogy egyszer kitisztuljon az ég. Hiszem azt, hogy egyszer így lesz, de addig még rengetegszer kell megáznom. Sokszor eszembe jut, hogy hagyom had sodorjon a szél magával, de félek, látni akarom a napsugarakat érezni, ahogy melegséggel tölti meg a szívemet. Nem adhatom fel, meg kell mutatnom, mindenkinek, hogy erős vagyok és feltudok állni, a hitetleneket le kell győznöm. Nehéz lesz az út, barátok és támogatók nélkül, de a meleg napsugarakért küzdenem kell. Nem csak másnak, hanem elsősorban magamnak kell bizonyítanom, most nem a szerelmet, hanem magamat kell megtalálnom. Egy dolog éltet, hogy megmutassam magamnak, hogy igenis képes vagyok megbirkózni az élettel és semmi sem lehetetlen. Engem most csak az tesz boldoggá, ha elérem azokat a célokat, melyeket oly rég kitűztem magam elé.
Éld a saját álmaidat és ne másét, a boldogság, nem mindig a szerelemben rejlik, hanem a magad elé kihelyezett célok elérésében is.

Hétköznapi stressz

A hétköznapi stressz

A stressz, egy olyan dolog, ami képes megnehezíteni a mindennapokat, levezetése és helyes kezelése nagyon nehéz. Hiszem, hogy minden fejben dől el, és hogy agyunkkal képesek vagyunk irányítani testünket. Irigylem azokat az embereket, akik képesek ezt megtenni, nem arról van szó, hogy nekik nem stresszes az életük, egyszerűen csak jól kezelik az ilyen helyzeteket. Rengeteg könyvet kiolvastam ezzel kapcsolatban, de mindig vártam a csattanót a könyv végén, hogy na akkor majd most jön az a rész, ahol konkrétan leírják ennek a trükkjét, hát nem így történt. Minden ember más és mindenkinek saját maga kell kitalálni, hogyan tudja ezt megtenni. Én saját magam, azt hiszem kezdek rájönni, nekem is vannak trükkjeim, amikkel tudom oldani a feszültséget.Szerintem semmilyen homeopátiás készítmény nem jó erre, segíthet valamit, de ha elmúlik a hatása ugyan ott vagyunk és csak a pénzünk fogy rá, mialatt megtudnánk magunkban is oldani.
Csak pár példa, mielőtt leírnám az én trükkömet.
Az egyik barátnőm a minap rám írt, hogy "Úristen, beteg a lánya, és most mi lesz, náthás." Egy másfél éves kislányról van szó, mint tudjuk minden gyerek lesz egyszer beteg, persze pénzbe kerül a gyógyszer és fokozottabban kell rá odafigyelni, mert ennyi idősen még nem tudnak orrot fújni stb...
Na de, mit érünk el azzal, hogy bestresszelünk, attól meggyógyul a gyerek? Nem! Akkor minek keltünk feszültséget azáltal, az amúgy is rossz közérzetű gyerekben, hogy idegesek vagyunk. Semmit nem érünk el vele, csak feleslegesen mennek el az energiáink, amire egy ilyen helyzetben amúgy is szükség van. Nekem még nincs gyerekem, de vannak kicsik a családban és tudom milyen nehéz, ha beteg a gyerek. Higgadtan kell kezelni, azzal, hogy csapkodunk idegesek vagyunk, nem érünk el semmit, a gyerekre is átragad idegességünk. Gondoljuk végig, észrevesszük az első betegségre utaló tüneteket, ha annyira nagy a baj, hogy esetleg láza is van, akkor elvisszük orvoshoz, kap gyógyszereket és kész, pár nap és újból úgy pörög mint azelőtt, túl vagyunk rajta. Szülőként amúgy sem egyszerű hát még ha jönnek ilyen plusz dolgok.
A másik az én példám.
Egy nyári este önvizsgálat során észrevettem egy csomót a mellemben, persze azonnal elkezdtem zokogni, hogy na most akkor meghalok, amiket az interneten találtam, azok csak megerősítettek ebben. A családtagok is megijedtek, hogy akkor most mi lesz. Elmentem a mi (nem túl jó) kisvárosi kórházunkba másnap nőgyógyászhoz, aki tovább utalt ultrahangra, ott megállapították, hogy cisztám van. Nem tudnak vele semmit csinálni, majd felszívódik, de meg kell figyelni. Fél év múlva már a megyei kórházba mentem kontrollra, ahol megállapították, hogy egy jó indulatú daganat, viszont nőtt az utolsó vizsgálat óta. Na ott majdnem rosszul lettem, pedig egy nagyon jó orvos vizsgált, aki látva a rémületet az arcomon, azonnal megnyugtatott, hogy ez nagyon sok nőnek van és hogy nem lesz baj. Vettek szövet mintát, amiből kiderült, hogy teljesen jóindulatú, de javasolja a növekedés miatt, hogy távolítsák el műtéti úton. Na ott még egyszer megállt a szívem a legnagyobb félelmem, hogy megműtenek. Felkerestem egy orvost, aki közölte, hogy olyan kicsi ez a csomó, hogyha lelkileg bírom, akkor altatás nélkül 10 perc alatt kint van, jövő hétre tud is időpontot adni. Rendben, essünk túl rajta. Egy hetem volt arra, hogy felkészítsem magamat, arra, hogy a legnagyobb félelmemmel kell szembe néznem. Csak pozitívan gondolkodtam, ez idő alatt, csak az a kép volt bennem, amikor sétálok ki a kórházból, túl vagyok rajta és minden rendben, elképzeltem a műtétet ahogy ott fekszek. Muszáj volt valahogyan lenyugtatnom magamat, mert úgy nem tudnak velem mit kezdeni, hogy közben kétszáz a vérnyomásom. Az is kellett, hogy abban a hétben, ne csak ezen járjon az agyam, el kellett terelnem a figyelmemet. A műtét napján már csak a természetes félelem és izgalom maradt semmi más, inkább a sok várakozás  miatt voltam stresszes, végig nyugodt tudtam maradni. Büszke vagyok magamra, hogy sikerült.
Régebben nagyon stresszes voltam, elég volt egy kis idegesség és már futottam is a mosdóba, és ez napi szinten volt. Aztán kezdődött az, hogy belsőleg voltam stresszes, tehát nem éreztem, hogy az vagyok és nem is idegeskedtem sokat, legalábbis azt hittem.  A szervezetem hasmenéssel reagált, elmentem orvoshoz, aki elküldött ultrahangra, vérvételre, azt már tudtuk, hogy laktózérzékenységem van, semmi nem derült ki a vizsgálatok során, minden eredmény azt mutatta, hogy egészséges vagyok. Így a diagnózis IBS, azaz irritabilis bélszindróma lett, ami nagyon megnehezítette a hétköznapjaimat, a folytonos hasi görcsök, hasmenés  a legváratlanabb helyzetekben, ha túl forró volt az étel, ha túl gyorsan ettem. Eljutottam az őrület határáig, ahol eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább, valamit ki kell találnom. Kialakítottam egy napirendet, ami a szervezetem számára ideális, sok időbe telt de sikerült, ez annyit takar, hogy meg van, hogy mikor eszek. Odafigyelek arra, hogy a stresszt is valahogyan levezessem, ami annyira jól megy, hogy sok ember számára úgy tűnhet, hogy engem nem érdekel semmi és nem foglalkozok a jövőmmel. Ez nem így van. Először is a sok felesleges idegeskedés által, eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel semmi. Azóta pozitívan gondolkodok és úgy állok mindenhez, nem gondolkodok előre, mindig csak a közeli céljaimat teljesítem, vannak nagyobbak is de azokon ráérek később gondolkodni, amikor meg van hozzá mindenem. Ha adódik egy rosszabb időszak, amikor semmi nem jó, nem stresszelek, tudom, hogy mindent meg tudok oldani, egyszerűen csak bízok magamban. Ehhez persze át kellett élnem dolgokat, amik erre rávilágítottak, tehát a saját hibámból kellett, hogy tanuljak. Az élet olyan dolgokat állított elém, amikről úgy gondoltam, hogy na ezt aztán tényleg nem tudom megcsinálni, dehogynem, az ember annyi mindenre képes, csak akarni kell. Ahogy Oravecz Nóra írja " Az élet csak olyan feladatokat állít elénk, amikre képesek vagyunk. A külföldi munka előtt itthon dolgoztam egy gyárba, nagyon elfáradtam minden nap, ehhez képest a külföldi meló semmi volt, az sokkal fárasztóbb, napi tíz óra, heti hat nap munka egy szabad nappal. A munkatársaim pedig, napi szinten jártak bulizni, hajnalig, másnap meg dolgoztak én meg el sem tudtam képzelni, hogy ez hogy lehet. Amikor én is elmentem partizni, nekem sem volt másnap bajom, fáradtabb voltam 8-9 óra alvás után, mint 3-4 után. Első sorban kikapcsolódtam, elfeledkeztem a problémákról, levezettem  feszültséget és eldöntöttem, hogy másnap fogok tudni dolgozni. Ennyi!
Nagyon rossz helyzetekre, van egy mondásom, amit idős tapasztalt emberektől hallottam, így szól: "Olyan még nem volt, hogy sehogy sem volt." és még egy nagyon jó idézet, ami szintén a gondolkodásom egy részét képezi: "Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja,a nehéz helyzetekben bátorítja,a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK!
Ez nagyon igaz, szintén idős ember mondta ki a varázsszót "elmúlik", én is eszerint élek, mindent megtudok oldani és a rossz dolgokból is kitudom hozni a jót, ha meg nem akkor majd elmúlik. Sokszor vannak helyzetek, amikor nem tudunk sehogy sem segíteni, mert az idő megoldja, vagyis majd elmúlik. Vezessük le a stresszt, ha másképp nem megy, figyelemeltereléssel, vagy sporttal én jártam jógázni, csak sajnos volt egy ínhüvelygyulladásom és már nem engedi a karom, ez is egy nagyon jó dolog, megismerni a csoportban új embereket, beszélgetni majd mozgással levezetni ami bennünk van, nagyon szerettem járni. 
Olvasni is szoktam, illetve sorozatokat néznek, amik teljesen lekötnek és elfeledtetik velem a nap nehézségeit.
El kell azt is felejteni, hogy a fejünkben lévő mozira megyünk a legújabb premierek helyett, ne vegyünk újabb jegyet rá. Sokszor már csak azzal is hergeljük magunkat, hogy egy adott szituációt a fejünkben, a lehető legrosszabb kimenetellel képzeljük el. Ez nagyon rossz szokás, olyan szintű indulatokat tud  kelteni és stresszt okozni, hogy csak nagyobb lesz a baj. Én is sokszor voltam így, például a csomóval kapcsolatban, már elképzeltem a tükör előtt állva, hogy nem lesz hajam a kemótól, meg az interneten mindent elhittem, ezzel is teljesen felidegesítve magamat, olyannyira, hogy egyszerűen más helyzetekben nem tudtam helyt állni, nem tudtam tanulni sem gondolkodni. Én azt is bevezettem, hogy egy rossz helyzetből, mindig a pozitívumot hozom ki.
Egy teljesen hétköznapi példa.
Egyik nap családlátogatóba voltunk és autó híján, mivel nagy a távolság, haza kellett hogy hozzanak minket az esti órákban. Sajnos az autóban bekapcsolva hagyták a rádiót, így lemerült az akkumulátor, lett a veszekedés és az egymásra mutogatás, hogy ki ezért a hibás, nagyon nem akartam ott lenni. Eközben, talán a stressz oldása miatt is elkezdtünk beszélgetni az egyik család taggal, nagyon odafigyelek a hajamra, mert hamar töredezik és növesztem is, így beakartam szerezni egy jobb minőségű gyógyhatású készítményt ami segíthet rajta. Neki éppen volt 1 havi megmaradt adagja egy ilyenből és nekem adta, nagyon örültem neki. Tehát, ha nem merül le az akksi, akkor most nem lenne hajvitaminom, vehettem volna ezrekért. :) Más nem is maradt meg az esetből a fejemben, csak ez.
Összefoglalva, ha olyan helyzetbe kerülünk, gondoljuk végig az eseményeket és a jó kimeneteleket próbáljuk elképzelni, maradjunk higgadtak, nem szabad a legrosszabbra gondolni. Semmiképp se mozizzunk a fejünkbe! Ha az a rossz megtörtént, keressük meg benne a jó dolgokat(egy halálesetnél persze ez nem megy, itt az idő mi megold mindent). Aki nagyon stresszes, ne tervezzen távlatokba először a napi, vagy heti célokat teljesítse és örüljön a kisebb sikereknek is, nem szabad mohónak lenni. Ha valaki albérletbe lakik és szeretne majd saját lakást, akkor legyen meg a célja, de egy nagyobb kiadásnál ne essen kétségbe, mert attól nem fog visszajönni az a pénz. Tanuljuk meg elfogadni a dolgokat az élet rendjét. Keressük meg a saját technikánkat, a gondolkodásunkban, vagy egy új hobbival.
Think positive!
Köszönöm, ha elolvastál! :)

Zene

Mindig is szerettem a különleges hangvételű dalokat. Igazából minden műfaj jöhet, csak fogjon meg a dal. Nagyon szeretem Lana Del Rey-t, a Coldplay-t, a The Killers-t, Alicia Keyst-t.
Pár hete nem igazán hallgattam semmit, mert nem volt olyan dal, amit szívesen meghallgatnék, valami újra vágytam. Éppen bevásárolni indultam, az autóban a Petőfi Rádió szólt és egy olyan számot játszottak amilyet kerestem, szerencsére itthon kutakodva, megtaláltam az előadót: The Chvrches
Még pár számukat meghallgattam és nagyon tetszik.

Hát íme a link:


https://www.youtube.com/watch?v=4Eo84jDIMKI

A kezdetek...

Mindig is tudtam, hogy több van bennem...
Azt nem mondanám, hogy több, mint másokban, de több, mint amit a családom és az ismerőseim gondolnak rólam. Erre a pluszra próbáltam rájönni egész kiskorom óta.
Óvodás koromban, azt hittem, hogy majd a mulatós zene lesz az én pályám. Abban az időben, minden hétvégén ment a Dáridó Lagzi Lajcsival és a műsor végén hirdették, hogy keresnek új tehetségeket. Gondoltam egyet és az akkori barátnőmmel, elkezdtünk produkciókat gyártani, tánc és ének. A mamámat bíztam meg vele, hogy hívja fel a Lajcsit, és ajánljon be minket és legyen ő a menedzserünk. Még szerencse, hogy ez nem történt meg, mivel semmi tehetségem nem volt hozzá. :) Aztán jött, hogy majd én tornász leszek, azok a nagyon hajlékony lányok, tetszettek nekem és persze, hogy az akartam lenni. Hát megpróbáltuk, de mint kiderült nem vagyok eléggé kitartó és nem is voltam elég bátor és hajlékony hozzá.
Később kieszeltem, hogy röplabdás leszek, volt egy mese, amiben a lányok mindig röpiztek, majd -még a zenei vonalon maradva- megjelent a Vengaboys-nak egy videó klipje, amiben szintén ez volt a fő cselekmény. Végül az lett belőle, hogy erre a dalra ment a röpizés.
Aztán jöttek a nyári esték, amikor az egész család kiment az utcára tollasozni, akkor meg teniszező akartam lenni, mindaddig, amíg az egyik barátnőm fejbe nem dobott egy tollas ütővel, hát erről is letettem.
Csináltattam kosárlabda palánkot is, rollert is kaptam, fociztam is, rájöttem, hogy ez sem az ami az én tehetségem. Abban biztos voltam, hogy sportoló nem leszek, mert béna vagyok hozzá.
A zene még mindig megmaradt, amikor iskolás lettem, benne voltam az iskolai énekkarba, de csak szerintem sajnálatból, ugyanis soha nem én álltam elől és nem is nagyon voltam a mikrofon közelében.
Évekig énekelgettem, mindig kértem furulyát húsvétra, vagy zongorázni akartam, esetleg gitározni, de nem volt tehetségem, sem pedig ritmus érzékem. A zenei karrierről, ennek ellenére egészen 16 éves koromig nem tudtam lemondani. Jártam hiphop táncra, engem sosem vittek fellépésekre, nem is tudom miért... :) Otthon tanulás helyett, amikor egyedül voltam otthon egész délután ment a Viva, táncoltam és énekeltem a videó klipekre, a szomszédaink nagy örömére.
Elérkezett az általános iskola utolsó éve, amikor el kell dönteni, hogy mi is akarok lenni, ha nagy leszek, persze, hogy nem tudtam eldönteni, hiszen nekem nagy álmaim voltak, csak még mindig nem jöttem rá, hogy mi az a valami, ami ott van bennem, de nem jövök rá.
Így arra összpontosítva, hogy mi az amiben a legjobb vagyok, anyu eldöntötte, hogy nekem bizony valami idegenforgalmi suliba kell mennem. Akkor két idegen nyelven beszéltem 14 évesen, hát oké, akkor majd elmegyek egy ilyen suliba, de én akkor is benne leszek a tévében. :)
A biztonság kedvéért, megjelöltünk egy kozmetikus sulit is, mert az is érdekelt, de csak a sminkelés része. A fodrász szakma is vonzott, ugyanis 5 évesen az akartam lenni, nem részletezném, hogy a babáimnak, milyen volt a frizurája. Ehhez van érzékem, mint kiderült, mert a mai napig csinálok akár magamnak, akár ismerősöknek alkalmi frizurákat, de csak hobbi szinten, örömszerzés céljából.
A középiskolában sem ért véget az extra képesség keresése nélkül.
Akkor azt gondoltam, hogy modell leszek és vártam, hogy felfedezzenek. Erre még az is rátett, hogy a sulinkba járt, egy évvel fölöttem, Elbert Alexa, aki a Viasat 3, A címlaplány műsorát megnyerte.
Ő ugyanis, látott bennem valamit, amiért barátkozott velem, segített nekem abban, hogy hogyan kezeljem azokat a helyzeteket, amikor bántanak a külsőm miatt. Ugyanis nagyon vékony voltam/vagyok és annyi idősen utáltam ezt, de ma már, örülök neki, hogy azt ehetek, amit csak akarok. Akkor úgy gondoltam, rendben van, akkor én modell leszek, biztos, hogy ez az ami kell nekem. Sokat néztem mindenféle modelles sorozatokat, valóság showkat. Aztán, ahogy idősödtem, kicsit kezdtem felébredni ebből az álomból és a realitás talaján maradni. Így erről is letettem.
Eljött az utolsó évem, érettségi előtt álltam, megint csak dönteni kellett, merre tovább. Nem tudom milyen inditatásból, de én kertészmérnök akartam lenni, mert ugyanabban a városban volt, ahol a középiskolám és mert az olyan csajos és lehet kreatívnak lenni, ami szintén megvolt nálam. Egészen addig, amíg ki nem találtuk, hogy elindítjuk az iskolarádiót az egyik osztálytársammal. Nagyon tetszett, amikor szövegeket kellett írni és belemondani a mikrofonba, ment mint a karikacsapás. Jó volt, hogy a többiek a suliban, megismernek a folyosón és, hogy középpontba lehetek. Eljött az érettségire való felkészülés időszaka, amikor mindenféle feladatokat gyakoroltunk a nagy megmérettetésre. Nagyon tetszett az érvelés, csak úgy járt a kezem írás közben, egyszerűen imádtam, nem került nagy erőfeszítésbe az esszék megírása, csak jött. Elkezdtek érdekelni a versek is, megláttam a mögöttes tartalmat, mindig én voltam a legaktívabb irodalom órán, minden hasonlatra és metaforára rájöttem. :)
Egy napon, amikor sétáltam haza az iskolából, rájöttem mi az a különleges plusz, amit mindig is kerestem, mintha felkapcsolták volna a villanyt a fejemben, mintha egész idáig sötétség lett volna, ott akkor szó szerint megvilágosodtam, az írás az én  szuper erőm. Sosem felejtem el azt a napot, délután fél 3 volt, tél, havas volt a táj, emlékszem a kereszteződésre, a boltra, ahol ráébredtem mindenre. Így jelentkeztem főiskolára, kommunikációs szakra, újságírás szakiránnyal. Majd szépen lassan kezdtek visszajönni az emlékek, hogy alsóba én voltam a legjobb fogalmazás író, és hogy naplót is rendszeresen, az iskolai éveim alatt vezettem, egészen addig amíg nem lett ciki a dolog. Az idegennyelvű levelezések is mindig az enyémek voltak a legötletesebbek. Egyszerűen csak, mintha felébredtem volna. Mindenről volt véleményem, mindig is érdekelt a média, teljesen más szemszögből néztem az emberekre, helyzetekre, mintha a hírértéket kerestem volna mindenben, amin lehet agyalni, amit ki lehet fejteni. Nagyon zavart, hogy az érvelésnél nem igazán teljesítettem sosem jól, mert nekem más volt a véleményem az adott érvelési témáról, mint az átlagnak, és sajnos ők a nagy többség gondolata alapján pontoztak. Ezért tartom hülyeségnek az érvelést. Nem tudom már milyen témáról volt szó abban a dolgozatban, amiben azt írtam, hogy "a szépség szubjektív", ezt a mondatrészt a tanárom aláhúzta, pedig AZ!. Azóta is eszembe jut sokszor, hogy egy tizenéves gyerek miért nem írhat ilyet egy érvelés dolgozatba, miért kell nekem úgy gondolkodnom, min a tanárnőnek, borzasztóan idegesített.
Na azért ezen a pályán is volt pár kalandozásom álomországba. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem úgy megy azért ez a dolog, mint Carrie Bradshownak, ez nem Amerika. Az egyetemen is figyelmeztettek minket erre, az egyik tanárom így fogalmazott a legelső óráján:
"Normálisak maguk, hogy ezt a szakot választották? Miért nem mennek közgazdásznak? Tudják maguk, hogy a média világa mennyire szétszedi majd magukat? Nem lesz családjuk, nem lesz életük, szabadidejük. Alkoholisták, drogosok és depisek lesznek." Síri csend volt a teremben, a szavai után... Eleinte nagyon unalmasnak találtam az egészet, csak arra vártam, hogy foglalkozzunk már az írással, hiába választottam az újságírást szakiránynak, még mindig csak a többi médium volt terítéken. A beszédem, sem a hangom nem volt megfelelő a rádiózáshoz, csak az elképzeléseim, a TV-ről hallani sem akartam, mivel eléggé önbizalom hiányos voltam. Nagy nehezen az utolsó évben kezdtünk az írással foglalkozni, egészen idáig, csak a dögunalmas beadandók erejéig foglalkoztunk ezzel. Aztán elérkezett amire vártam, a szerkesztés óra, ahol szemét újságírónak kellett lennünk. :) Voltak sajtótájékoztatók, cikkírás mindenféle nekem való dolog, nagyon élveztem. Hihetetlenül jó fej volt a tanárom, aki a Blikknél dolgozott egy ideig, amikor pedig minket tanított a Hírtv-nél volt. Nagyon bejött neki, ahogy írok, meg, hogy élesen vág az eszem. Voltak játékok, amikkel azt akarta megnézni, hogy kinek hogy vág az esze, mindig én  nyertem. Az önbizalmam, akkor nőtt nagyot, amikor azt mondta nekem, hogy az én írói hangnemem az ironikus, nagyon jól írok ebben a műfajban, számomra ez akkora elismerés volt, erőt adott. A csoporttársak is mondták, hogy nekem ez nagyon megy és ha csapat feladat volt, örültek, ha velem lehetnek. Elérkezett a szakdolgozat írásának ideje, nem egyszerű, főleg, ha olyan tanárt választ az ember konzulensnek, akivel egyáltalán nem ért egyet. Az én konzulensem a Kossuth rádiónál és a Duna TV-nél dolgozott, akkora dolognak tartottam, hogy ő segít nekem, hát nem így lett. Viszonylag hamar rájöttem a témára és megcsináltam a vázlatot, majd a bevezetést is, elküldtem. Egyszerűen semmi nem volt jó neki, tényleg semmi, rám akarta erőltetni az ő gondolatmenetét, már azon gondolkodtam hogy megmondom neki, hogy írja meg ő. Nagyon visszarántott, olyannyira, hogy halasztottam is egy évet emiatt, nem ment az írás, úgy éreztem nem vagyok jó és mindaz az önbizalom, amit évek során felépítettem elveszett, kellett egy kis idő. Ebben a kis időben, csakhogy visszatérjen az erőm, elindítottam egy blogot, divat témakörben. Persze senki nem olvasta, nem is voltam kitartó, ott megint egy csapás ért. Ugyanis egy olyan témáról akartam írni, ami nem az én világom, amiben nem vagyok otthon. Most úgy érzem, meg van bennem a kitartás, és van sok témám is, amit szeretnék kivesézni, filozofálni szeretnék, kibogozni dolgokat, vagy csak megosztani az élményeimet, egyszerűen csak hitelesen kitölteni ezt a blogot, nem úgy mint legutóbb. Végül is nem fejeztem be az fősulit, kimentem külföldre dolgozni, kellett a pénz és szükségem volt egy kis térre mindentől, aztán megint csak rá kellett jönnöm, hogy rossz utat választottam és megint visszaakarok kanyarodni az íráshoz és tanulni akarok, nem nekem való a külföldi lét, de erről majd egy másik bejegyzésben írok.
Elkezdtem olvasni Oravecz Nóra-Élet másképp című könyvét, amiben azt írja, hogy arra amire hívatott vagy megfog találni, ezt látod majd a tévében, erről szólnak az újságok, ezt hallod majd az utcán, az volt a lényege, annak amit írt, hogy mindig szembejön veled az amit szeretnél, csak észre kell venned. Érdekes, hogy tegnap indítottam el a blogot és pont ma láttam a Ridikül legutóbbi adását, melyben blogerekkel beszélgettek, olyanokkal akik személyes kedvenceim ( Bihari Viki, Szentesi Évi). Személyes tapasztalataikról, na meg a rögös útról, amíg eljutok odáig, hogy páran olvassanak, mert tudom eleinte csak én fogom olvasni. Nekem ez az ötlet (újbóli próbálkozás) örömszerzés és nem pénzszerzés céljából jött létre. Tudom, hogy idővel és kitartással na meg persze sok fejlődéssel, amit magam akarok megtapasztalni, talán jobbá tehetem mások hétköznapjait, meg az enyémet is azzal, hogy kiírom magamból a dolgokat. Szeretnék anonim maradni, mert ezeket a dolgokat szeretném, ha nem olvasnák ismerősök, ezért sem osztom meg a saját közösségi oldalamon, mert sajnos, az én családom és ismeretségi köröm, barátaim a szürke hétköznapokat élik és nem szeretnék használni az én színezőkészletemet, meg teljesen hülyének is néznének rám, amitől elmenne a kedvem és elővenném a fekete ceruzámat, nem pedig a pirosat. :)
Hát ennyi lett volna megalakulásom "rövid" története.
Köszönöm, ha elolvastál! :)