A kezdetek...

Mindig is tudtam, hogy több van bennem...
Azt nem mondanám, hogy több, mint másokban, de több, mint amit a családom és az ismerőseim gondolnak rólam. Erre a pluszra próbáltam rájönni egész kiskorom óta.
Óvodás koromban, azt hittem, hogy majd a mulatós zene lesz az én pályám. Abban az időben, minden hétvégén ment a Dáridó Lagzi Lajcsival és a műsor végén hirdették, hogy keresnek új tehetségeket. Gondoltam egyet és az akkori barátnőmmel, elkezdtünk produkciókat gyártani, tánc és ének. A mamámat bíztam meg vele, hogy hívja fel a Lajcsit, és ajánljon be minket és legyen ő a menedzserünk. Még szerencse, hogy ez nem történt meg, mivel semmi tehetségem nem volt hozzá. :) Aztán jött, hogy majd én tornász leszek, azok a nagyon hajlékony lányok, tetszettek nekem és persze, hogy az akartam lenni. Hát megpróbáltuk, de mint kiderült nem vagyok eléggé kitartó és nem is voltam elég bátor és hajlékony hozzá.
Később kieszeltem, hogy röplabdás leszek, volt egy mese, amiben a lányok mindig röpiztek, majd -még a zenei vonalon maradva- megjelent a Vengaboys-nak egy videó klipje, amiben szintén ez volt a fő cselekmény. Végül az lett belőle, hogy erre a dalra ment a röpizés.
Aztán jöttek a nyári esték, amikor az egész család kiment az utcára tollasozni, akkor meg teniszező akartam lenni, mindaddig, amíg az egyik barátnőm fejbe nem dobott egy tollas ütővel, hát erről is letettem.
Csináltattam kosárlabda palánkot is, rollert is kaptam, fociztam is, rájöttem, hogy ez sem az ami az én tehetségem. Abban biztos voltam, hogy sportoló nem leszek, mert béna vagyok hozzá.
A zene még mindig megmaradt, amikor iskolás lettem, benne voltam az iskolai énekkarba, de csak szerintem sajnálatból, ugyanis soha nem én álltam elől és nem is nagyon voltam a mikrofon közelében.
Évekig énekelgettem, mindig kértem furulyát húsvétra, vagy zongorázni akartam, esetleg gitározni, de nem volt tehetségem, sem pedig ritmus érzékem. A zenei karrierről, ennek ellenére egészen 16 éves koromig nem tudtam lemondani. Jártam hiphop táncra, engem sosem vittek fellépésekre, nem is tudom miért... :) Otthon tanulás helyett, amikor egyedül voltam otthon egész délután ment a Viva, táncoltam és énekeltem a videó klipekre, a szomszédaink nagy örömére.
Elérkezett az általános iskola utolsó éve, amikor el kell dönteni, hogy mi is akarok lenni, ha nagy leszek, persze, hogy nem tudtam eldönteni, hiszen nekem nagy álmaim voltak, csak még mindig nem jöttem rá, hogy mi az a valami, ami ott van bennem, de nem jövök rá.
Így arra összpontosítva, hogy mi az amiben a legjobb vagyok, anyu eldöntötte, hogy nekem bizony valami idegenforgalmi suliba kell mennem. Akkor két idegen nyelven beszéltem 14 évesen, hát oké, akkor majd elmegyek egy ilyen suliba, de én akkor is benne leszek a tévében. :)
A biztonság kedvéért, megjelöltünk egy kozmetikus sulit is, mert az is érdekelt, de csak a sminkelés része. A fodrász szakma is vonzott, ugyanis 5 évesen az akartam lenni, nem részletezném, hogy a babáimnak, milyen volt a frizurája. Ehhez van érzékem, mint kiderült, mert a mai napig csinálok akár magamnak, akár ismerősöknek alkalmi frizurákat, de csak hobbi szinten, örömszerzés céljából.
A középiskolában sem ért véget az extra képesség keresése nélkül.
Akkor azt gondoltam, hogy modell leszek és vártam, hogy felfedezzenek. Erre még az is rátett, hogy a sulinkba járt, egy évvel fölöttem, Elbert Alexa, aki a Viasat 3, A címlaplány műsorát megnyerte.
Ő ugyanis, látott bennem valamit, amiért barátkozott velem, segített nekem abban, hogy hogyan kezeljem azokat a helyzeteket, amikor bántanak a külsőm miatt. Ugyanis nagyon vékony voltam/vagyok és annyi idősen utáltam ezt, de ma már, örülök neki, hogy azt ehetek, amit csak akarok. Akkor úgy gondoltam, rendben van, akkor én modell leszek, biztos, hogy ez az ami kell nekem. Sokat néztem mindenféle modelles sorozatokat, valóság showkat. Aztán, ahogy idősödtem, kicsit kezdtem felébredni ebből az álomból és a realitás talaján maradni. Így erről is letettem.
Eljött az utolsó évem, érettségi előtt álltam, megint csak dönteni kellett, merre tovább. Nem tudom milyen inditatásból, de én kertészmérnök akartam lenni, mert ugyanabban a városban volt, ahol a középiskolám és mert az olyan csajos és lehet kreatívnak lenni, ami szintén megvolt nálam. Egészen addig, amíg ki nem találtuk, hogy elindítjuk az iskolarádiót az egyik osztálytársammal. Nagyon tetszett, amikor szövegeket kellett írni és belemondani a mikrofonba, ment mint a karikacsapás. Jó volt, hogy a többiek a suliban, megismernek a folyosón és, hogy középpontba lehetek. Eljött az érettségire való felkészülés időszaka, amikor mindenféle feladatokat gyakoroltunk a nagy megmérettetésre. Nagyon tetszett az érvelés, csak úgy járt a kezem írás közben, egyszerűen imádtam, nem került nagy erőfeszítésbe az esszék megírása, csak jött. Elkezdtek érdekelni a versek is, megláttam a mögöttes tartalmat, mindig én voltam a legaktívabb irodalom órán, minden hasonlatra és metaforára rájöttem. :)
Egy napon, amikor sétáltam haza az iskolából, rájöttem mi az a különleges plusz, amit mindig is kerestem, mintha felkapcsolták volna a villanyt a fejemben, mintha egész idáig sötétség lett volna, ott akkor szó szerint megvilágosodtam, az írás az én  szuper erőm. Sosem felejtem el azt a napot, délután fél 3 volt, tél, havas volt a táj, emlékszem a kereszteződésre, a boltra, ahol ráébredtem mindenre. Így jelentkeztem főiskolára, kommunikációs szakra, újságírás szakiránnyal. Majd szépen lassan kezdtek visszajönni az emlékek, hogy alsóba én voltam a legjobb fogalmazás író, és hogy naplót is rendszeresen, az iskolai éveim alatt vezettem, egészen addig amíg nem lett ciki a dolog. Az idegennyelvű levelezések is mindig az enyémek voltak a legötletesebbek. Egyszerűen csak, mintha felébredtem volna. Mindenről volt véleményem, mindig is érdekelt a média, teljesen más szemszögből néztem az emberekre, helyzetekre, mintha a hírértéket kerestem volna mindenben, amin lehet agyalni, amit ki lehet fejteni. Nagyon zavart, hogy az érvelésnél nem igazán teljesítettem sosem jól, mert nekem más volt a véleményem az adott érvelési témáról, mint az átlagnak, és sajnos ők a nagy többség gondolata alapján pontoztak. Ezért tartom hülyeségnek az érvelést. Nem tudom már milyen témáról volt szó abban a dolgozatban, amiben azt írtam, hogy "a szépség szubjektív", ezt a mondatrészt a tanárom aláhúzta, pedig AZ!. Azóta is eszembe jut sokszor, hogy egy tizenéves gyerek miért nem írhat ilyet egy érvelés dolgozatba, miért kell nekem úgy gondolkodnom, min a tanárnőnek, borzasztóan idegesített.
Na azért ezen a pályán is volt pár kalandozásom álomországba. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem úgy megy azért ez a dolog, mint Carrie Bradshownak, ez nem Amerika. Az egyetemen is figyelmeztettek minket erre, az egyik tanárom így fogalmazott a legelső óráján:
"Normálisak maguk, hogy ezt a szakot választották? Miért nem mennek közgazdásznak? Tudják maguk, hogy a média világa mennyire szétszedi majd magukat? Nem lesz családjuk, nem lesz életük, szabadidejük. Alkoholisták, drogosok és depisek lesznek." Síri csend volt a teremben, a szavai után... Eleinte nagyon unalmasnak találtam az egészet, csak arra vártam, hogy foglalkozzunk már az írással, hiába választottam az újságírást szakiránynak, még mindig csak a többi médium volt terítéken. A beszédem, sem a hangom nem volt megfelelő a rádiózáshoz, csak az elképzeléseim, a TV-ről hallani sem akartam, mivel eléggé önbizalom hiányos voltam. Nagy nehezen az utolsó évben kezdtünk az írással foglalkozni, egészen idáig, csak a dögunalmas beadandók erejéig foglalkoztunk ezzel. Aztán elérkezett amire vártam, a szerkesztés óra, ahol szemét újságírónak kellett lennünk. :) Voltak sajtótájékoztatók, cikkírás mindenféle nekem való dolog, nagyon élveztem. Hihetetlenül jó fej volt a tanárom, aki a Blikknél dolgozott egy ideig, amikor pedig minket tanított a Hírtv-nél volt. Nagyon bejött neki, ahogy írok, meg, hogy élesen vág az eszem. Voltak játékok, amikkel azt akarta megnézni, hogy kinek hogy vág az esze, mindig én  nyertem. Az önbizalmam, akkor nőtt nagyot, amikor azt mondta nekem, hogy az én írói hangnemem az ironikus, nagyon jól írok ebben a műfajban, számomra ez akkora elismerés volt, erőt adott. A csoporttársak is mondták, hogy nekem ez nagyon megy és ha csapat feladat volt, örültek, ha velem lehetnek. Elérkezett a szakdolgozat írásának ideje, nem egyszerű, főleg, ha olyan tanárt választ az ember konzulensnek, akivel egyáltalán nem ért egyet. Az én konzulensem a Kossuth rádiónál és a Duna TV-nél dolgozott, akkora dolognak tartottam, hogy ő segít nekem, hát nem így lett. Viszonylag hamar rájöttem a témára és megcsináltam a vázlatot, majd a bevezetést is, elküldtem. Egyszerűen semmi nem volt jó neki, tényleg semmi, rám akarta erőltetni az ő gondolatmenetét, már azon gondolkodtam hogy megmondom neki, hogy írja meg ő. Nagyon visszarántott, olyannyira, hogy halasztottam is egy évet emiatt, nem ment az írás, úgy éreztem nem vagyok jó és mindaz az önbizalom, amit évek során felépítettem elveszett, kellett egy kis idő. Ebben a kis időben, csakhogy visszatérjen az erőm, elindítottam egy blogot, divat témakörben. Persze senki nem olvasta, nem is voltam kitartó, ott megint egy csapás ért. Ugyanis egy olyan témáról akartam írni, ami nem az én világom, amiben nem vagyok otthon. Most úgy érzem, meg van bennem a kitartás, és van sok témám is, amit szeretnék kivesézni, filozofálni szeretnék, kibogozni dolgokat, vagy csak megosztani az élményeimet, egyszerűen csak hitelesen kitölteni ezt a blogot, nem úgy mint legutóbb. Végül is nem fejeztem be az fősulit, kimentem külföldre dolgozni, kellett a pénz és szükségem volt egy kis térre mindentől, aztán megint csak rá kellett jönnöm, hogy rossz utat választottam és megint visszaakarok kanyarodni az íráshoz és tanulni akarok, nem nekem való a külföldi lét, de erről majd egy másik bejegyzésben írok.
Elkezdtem olvasni Oravecz Nóra-Élet másképp című könyvét, amiben azt írja, hogy arra amire hívatott vagy megfog találni, ezt látod majd a tévében, erről szólnak az újságok, ezt hallod majd az utcán, az volt a lényege, annak amit írt, hogy mindig szembejön veled az amit szeretnél, csak észre kell venned. Érdekes, hogy tegnap indítottam el a blogot és pont ma láttam a Ridikül legutóbbi adását, melyben blogerekkel beszélgettek, olyanokkal akik személyes kedvenceim ( Bihari Viki, Szentesi Évi). Személyes tapasztalataikról, na meg a rögös útról, amíg eljutok odáig, hogy páran olvassanak, mert tudom eleinte csak én fogom olvasni. Nekem ez az ötlet (újbóli próbálkozás) örömszerzés és nem pénzszerzés céljából jött létre. Tudom, hogy idővel és kitartással na meg persze sok fejlődéssel, amit magam akarok megtapasztalni, talán jobbá tehetem mások hétköznapjait, meg az enyémet is azzal, hogy kiírom magamból a dolgokat. Szeretnék anonim maradni, mert ezeket a dolgokat szeretném, ha nem olvasnák ismerősök, ezért sem osztom meg a saját közösségi oldalamon, mert sajnos, az én családom és ismeretségi köröm, barátaim a szürke hétköznapokat élik és nem szeretnék használni az én színezőkészletemet, meg teljesen hülyének is néznének rám, amitől elmenne a kedvem és elővenném a fekete ceruzámat, nem pedig a pirosat. :)
Hát ennyi lett volna megalakulásom "rövid" története.
Köszönöm, ha elolvastál! :)