Azzal kezdeném, ha az írásom
elolvasása után, azt érzed, hogy te is hasonló helyzetben vagy és
előtted áll egy szikla, amit nem tudod, hogyan ugorj át és hagyd
magad mögött, akkor írj nekem, és egymást erősítve
megoldhatjuk a problémát. Van viszont egy nagyon fontos dolog, amit
el kell áruljak, nem egymásban fogjuk megtalálni a kiutat, hanem
saját magunkban, támaszok lehetnek, kellenek is, de az erő
önmagunkban rejlik.
A legutóbbi írásom után nagyon
mélyre csúsztam, amikor megírtam, teljesen magaménak éreztem,
csak egy pillanatnyi tisztaság volt a fejemben, ami kijött épp akkor.
Aztán, ahogy írtam, jöttek a sötét felhők és maradtak is
napokig, és bizony nem adták át a helyüket a napsütésnek.
Pár nappal ezelőtt teljesen kilátástalannak tűnt minden, egy gödör alján ültem és meg sem próbáltam kimászni belőle. Sajnos, szégyellem magam, de az alkoholhoz nyúltam, hozzá kell, hogy tegyem, hogy mélységesen elítélem azokat az embereket, akik ezt a megoldást választják, hiszen édesapámat is ez kergette a halálba és én nem akarok ilyen lenni. Abban a pillanatban, amikor a pohárhoz nyúltam, én csak egy kis nyugalmat akartam a lelkemben, érezni, hogy nem fáj. Túlzásba vittem, olyannyira, elborult az agyam, hogy a kést úgy kellett kiszedni a kezemből. Szégyellem magam, én nem vagyok ilyen. Soha nem is akarok többször bánatomba, csak örömömben inni, már ha fogok ezek után. Mindenben meg kell látni a jót, és szörnyű, ami történt, de mégis jó, mert most teljesen másképp látom a világot, ez kellett ahhoz, hogy felébredjek! A történethez tudni kell azt, hogy vége lett a 8 éves kapcsolatomnak, az első nagy szerelem volt. A hatodik évünkben a volt párom eldöntötte, hogy ő elmegy szakácsnak tanulni, aztán szerez egy kis tapasztalatot itthon és kimegy külföldre dolgozni. A hangsúly ott volt, hogy „Ő”, az hogy velünk mi lesz, arról nem esett szó. Így én eleinte folyton azt mondogattam, hogy én nem megyek, biztos, hogy nem, azt vártam, hogy talán majd ő is meggondolja magát. Tudtam, ha nem tartok vele, akkor vége a kapcsolatunknak, azt meg nem akartam, mert annyira azt éreztem, hogy passzolunk. Így egyik napról a másikra, azt mondtam, hogy na jó, megyek veled. Én akkor voltam végzős az egyetemen, újságírást tanultam, imádtam, úton voltam az álmaim megvalósításához. Ott hagytam a sulit, hogy kitudjak menni vele, valamilyen szinten menekülni is akartam az itthoni problémák elől. Iszonyú nehéz volt kimenni, én nem ezt akartam, nem ez volt az álmom, zokogtam kint napokig, ő nem bírta ezt elviselni. Végül az első szezonom, nagyon jó volt, olyan nagy boldogságot éreztem, amikor hazajöttünk, annyira jó volt újra itthon lenni, látni a családot. Teljesen átértékelődtek bennem a dolgok, azok az apró problémák, amiken annyit stresszeltem előtte, már nem okoztak problémát. Két szezon között volt egy kis pihenő, egyre csak jött bennem az érzés, hogy nekem ennyi elég volt és nem akarom így leélni az életemet, hogy nem töltöm együtt az ünnepeket a családommal, ki tudja, hány ünnepet tölthetünk még együtt és mindez csak a pénzért? Óriási vívódáson mentem keresztül, ami ki is ütött a kapcsolatban, végül arra jutottunk, hogy akkor legyen vége, mások a céljaink, más a gondolkodásunk, ne raboljuk tovább egymás idejét. Azonban, akkor nem tudtunk elválni, mert közös albérlet volt, ráadásul a következő szezon nem is úgy sikerült, ahogy kellett volna, hazajöttünk, mert engem annyira nem fogadtak be a munkatársak, hogy csak az lett volna az egész vége, hogy egy lelki roncs leszek a végére. A szakítás után még 7 és fél hónapot együtt éltünk, ugyanúgy mint eddig, sokat beszélgettünk, mindenről csak a kapcsolatunkról nem. Soha nem gondoltam bele, milyen lesz majd ha elválunk, nem készítettem fel magam semmire. Éveken keresztül azt éreztem, hogy csak nyelem a dolgokat, mindent elraktároztam, úgy, hogy közben csak elfedtem a gondokat, tudtam, egyszer kitör majd belőlem minden, közben meg azt is gondoltam, hogy lehet csak megerősödtem? Hát nem az utóbbi lett igaz.
Aztán eljött a nap, új lakás, újra kellett mindent kezdenem de most egyedül, nem volt se munkám, se kapcsolatom, se semmim, csak a családom, akik kicsit mások mint én, így nem tudtam senkivel beszélni a problémáimról. Barátaim vannak, de mindenkinek van családja és nekik velük kell foglalkozniuk. Dühös voltam a másikra, hogy neki nem kellett újra kezdenie semmit, csak csinálni tovább, azt amit eltervezett, nélkülem. A düh csak dolgozott bennem keményen. Nem tudtam sem aludni, sem enni, se semmit, csak voltam céltalanul. Meg sem próbáltam magamban lerendezni a dolgokat. Egészen mostanáig, amikor betelt a pohár keményen, kiborult és majdnem az életem volt az ára. Áldom az Istent, hogy nem volt itthon aznap több alkohol, mert ha lett volna kitudja hol lennék most. Igaz utána megkaptam a szánakozó, utálkozó tekinteteket, a lekezelő szavakat, attól az embertől, akiért képes lettem volna eldobni az életemet csak mert nem lehet már az enyém. Hát nem! Végig vettem a dolgokat, ugyanis nemcsak egy hibás van! Fogtam egy darab papírt és leírtam, miért ártalmas nekem ez, az egész. Mik azok a dolgok, amiért ez nem jó nekem? Rájöttem, hogy nem kell, hogy segítsenek rajtam, mert nem tud senki, egyedül csak én tudok magamon segíteni. Napok óta fájt a mellkasom, a sok stressz a sok ballépés után és annyira büszke vagyok magamra, hogy megtaláltam a módját, annak, hogy hogyan tudom magam lenyugtatni. Egyszerűen felszívtam magamat valami megfogalmazhatatlan dologgal, lehet erőnek nevezni nem tudom, reggel felkeltem, belenéztem a tükörbe, akit ott láttam, tudtam nem én vagyok, én nem ilyen akarok lenni. Csak a csontjaim látszódtak a sok koplalással töltött nap után, alig tudtam lemenni a lépcsőn, annyira le voltam gyengülve, aztán fordult velem a világ, éreztem, hogy van bennem még erő és megmutatom, képes vagyok rá. Kellett valami változás, így szőke tincseimet, sötét barnára váltottam, mintha a hajfesték, valamiféle energiát adott volna, kicsit felszabadultam. Aztán végig gondoltam, mik azok a dolgok, amiket szeretek. Megnéztem filmeket (Ízek, imák, szerelmek, Vadon- ami egy iszonyú jó film), én is azt éreztem, hogy elakarok menekülni, valahova messze. Mindig is vágytam a tengerpartra, de soha se adatott meg, hogy eljussak oda, így fogtam a YouTube-ot és rákerestem videókra, ahol zene nélkül a tenger ott volt előttem, a hangja a látvány, kinyitottam az ablakot, hogy hatásosabb legyen. Nagyon jól esett és, annyira büszke voltam magamra, hogy megint éreztem, azt a hihetetlen nyugalmat a lelkemben, hogy nem fáj. Nekem, most az jelenti az örömöt, ha büszke lehetek magamra, ha azokat a dolgokat, amik ez előtt sebet ejtettek rajtam, betudom gyógyítani. Olvasok motívációs könyveket, leginkább Oravecz Nórát, tudom, sokan nem szeretik, lehet általánosságba beszél, de akkoris óriási igazságokat ír. Inspirálodók, hogy másoknak, hogy sikerült. Kitalálok magamnak dolgokat, amik kikapcsolnak, vagy örömet okoznak! A legfontosabb, tartom magamat, nem hagyom, hogy fájjon, nem hagyom magam visszaesni, erősítem magamat és hatalmas érzés, amikor sikerül, leírhatatlan. Úgy érzem elindultam egy úton, ahol az olyan embereket, akik csak belém kapaszkodtak és nem hittek bennem, lerázom. A démonjaimat elűzöm, nem engedem őket beférkőzni, minden egyes lépésemet úgy teszem, hogy semmi bosszúság, stressz, vagy idegesség ne legyen bennem, mindent higgadtan kezelek. Ha azt érzem fáj, bekapcsolok egy olyan dalt, ami nem feltélenül a szerelem elmúlásáról, hanem arról szól, hogy légy erős, kiéneklem magamból a fájdalmat még ha nincs is hozzá hangom, és akkor mi van? Ha ez megnyugtat, akkor kit érdekel! A legfontosabb, hogy bármi eszembe jut, érzés, gondolat, azt leírom, kiírom magamból, ha nincs benned tehetség hozzá, akkor is tedd meg! Vezetek egy büszkeség oldalt is, ahol leírom, hogy mi az amiért büszke vagyok magamra, és ha megtorpanok elő tudom venni. Van egy levelem is magamhoz, amit akkor kell elolvasnom, ha ismét, befordulok. Nekünk egyszerű embereknek nincs ahhoz lehetőségünk, hogy elmeneküljünk, vagy zarándok útra keljünk, vagy utazzunk oda, ahová mindig is szerettünk volna. Ezért nekünk saját magunkba kell egy útra indulni, ami nagyon hosszú lesz, hónapok, évek, de ha eljutunk a végére, akkor másokon is tudunk segíteni. Találj magadnak olyan dolgokat, amik ha csak keveset is, de örömet okoznak és engedd el magadból, amit el kell. Elhatároztam ma, hogy ismét vezetek naplót, melyben a megtett utamról írok, mert ez adhat erőt. Ha kell érvelj, hogy miért, csak szívd fel magad dühvel, ne hagyd, hogy újból és újból megismétlődjenek a hibák, melyek mindig reményt adva vissza rántanak oda, ahol nem akartál lenni. Ha ezeket a dolgokat el tudod engedni és csak saját magadra koncentrálsz, lehetsz boldog, kiegyensúlyozott, erős, hisz ami nem öl meg az megerősít! A következő időszakba az útról fogok beszámolni, amin elindultam, ha van kedved tarts velem!
Pár nappal ezelőtt teljesen kilátástalannak tűnt minden, egy gödör alján ültem és meg sem próbáltam kimászni belőle. Sajnos, szégyellem magam, de az alkoholhoz nyúltam, hozzá kell, hogy tegyem, hogy mélységesen elítélem azokat az embereket, akik ezt a megoldást választják, hiszen édesapámat is ez kergette a halálba és én nem akarok ilyen lenni. Abban a pillanatban, amikor a pohárhoz nyúltam, én csak egy kis nyugalmat akartam a lelkemben, érezni, hogy nem fáj. Túlzásba vittem, olyannyira, elborult az agyam, hogy a kést úgy kellett kiszedni a kezemből. Szégyellem magam, én nem vagyok ilyen. Soha nem is akarok többször bánatomba, csak örömömben inni, már ha fogok ezek után. Mindenben meg kell látni a jót, és szörnyű, ami történt, de mégis jó, mert most teljesen másképp látom a világot, ez kellett ahhoz, hogy felébredjek! A történethez tudni kell azt, hogy vége lett a 8 éves kapcsolatomnak, az első nagy szerelem volt. A hatodik évünkben a volt párom eldöntötte, hogy ő elmegy szakácsnak tanulni, aztán szerez egy kis tapasztalatot itthon és kimegy külföldre dolgozni. A hangsúly ott volt, hogy „Ő”, az hogy velünk mi lesz, arról nem esett szó. Így én eleinte folyton azt mondogattam, hogy én nem megyek, biztos, hogy nem, azt vártam, hogy talán majd ő is meggondolja magát. Tudtam, ha nem tartok vele, akkor vége a kapcsolatunknak, azt meg nem akartam, mert annyira azt éreztem, hogy passzolunk. Így egyik napról a másikra, azt mondtam, hogy na jó, megyek veled. Én akkor voltam végzős az egyetemen, újságírást tanultam, imádtam, úton voltam az álmaim megvalósításához. Ott hagytam a sulit, hogy kitudjak menni vele, valamilyen szinten menekülni is akartam az itthoni problémák elől. Iszonyú nehéz volt kimenni, én nem ezt akartam, nem ez volt az álmom, zokogtam kint napokig, ő nem bírta ezt elviselni. Végül az első szezonom, nagyon jó volt, olyan nagy boldogságot éreztem, amikor hazajöttünk, annyira jó volt újra itthon lenni, látni a családot. Teljesen átértékelődtek bennem a dolgok, azok az apró problémák, amiken annyit stresszeltem előtte, már nem okoztak problémát. Két szezon között volt egy kis pihenő, egyre csak jött bennem az érzés, hogy nekem ennyi elég volt és nem akarom így leélni az életemet, hogy nem töltöm együtt az ünnepeket a családommal, ki tudja, hány ünnepet tölthetünk még együtt és mindez csak a pénzért? Óriási vívódáson mentem keresztül, ami ki is ütött a kapcsolatban, végül arra jutottunk, hogy akkor legyen vége, mások a céljaink, más a gondolkodásunk, ne raboljuk tovább egymás idejét. Azonban, akkor nem tudtunk elválni, mert közös albérlet volt, ráadásul a következő szezon nem is úgy sikerült, ahogy kellett volna, hazajöttünk, mert engem annyira nem fogadtak be a munkatársak, hogy csak az lett volna az egész vége, hogy egy lelki roncs leszek a végére. A szakítás után még 7 és fél hónapot együtt éltünk, ugyanúgy mint eddig, sokat beszélgettünk, mindenről csak a kapcsolatunkról nem. Soha nem gondoltam bele, milyen lesz majd ha elválunk, nem készítettem fel magam semmire. Éveken keresztül azt éreztem, hogy csak nyelem a dolgokat, mindent elraktároztam, úgy, hogy közben csak elfedtem a gondokat, tudtam, egyszer kitör majd belőlem minden, közben meg azt is gondoltam, hogy lehet csak megerősödtem? Hát nem az utóbbi lett igaz.
Aztán eljött a nap, új lakás, újra kellett mindent kezdenem de most egyedül, nem volt se munkám, se kapcsolatom, se semmim, csak a családom, akik kicsit mások mint én, így nem tudtam senkivel beszélni a problémáimról. Barátaim vannak, de mindenkinek van családja és nekik velük kell foglalkozniuk. Dühös voltam a másikra, hogy neki nem kellett újra kezdenie semmit, csak csinálni tovább, azt amit eltervezett, nélkülem. A düh csak dolgozott bennem keményen. Nem tudtam sem aludni, sem enni, se semmit, csak voltam céltalanul. Meg sem próbáltam magamban lerendezni a dolgokat. Egészen mostanáig, amikor betelt a pohár keményen, kiborult és majdnem az életem volt az ára. Áldom az Istent, hogy nem volt itthon aznap több alkohol, mert ha lett volna kitudja hol lennék most. Igaz utána megkaptam a szánakozó, utálkozó tekinteteket, a lekezelő szavakat, attól az embertől, akiért képes lettem volna eldobni az életemet csak mert nem lehet már az enyém. Hát nem! Végig vettem a dolgokat, ugyanis nemcsak egy hibás van! Fogtam egy darab papírt és leírtam, miért ártalmas nekem ez, az egész. Mik azok a dolgok, amiért ez nem jó nekem? Rájöttem, hogy nem kell, hogy segítsenek rajtam, mert nem tud senki, egyedül csak én tudok magamon segíteni. Napok óta fájt a mellkasom, a sok stressz a sok ballépés után és annyira büszke vagyok magamra, hogy megtaláltam a módját, annak, hogy hogyan tudom magam lenyugtatni. Egyszerűen felszívtam magamat valami megfogalmazhatatlan dologgal, lehet erőnek nevezni nem tudom, reggel felkeltem, belenéztem a tükörbe, akit ott láttam, tudtam nem én vagyok, én nem ilyen akarok lenni. Csak a csontjaim látszódtak a sok koplalással töltött nap után, alig tudtam lemenni a lépcsőn, annyira le voltam gyengülve, aztán fordult velem a világ, éreztem, hogy van bennem még erő és megmutatom, képes vagyok rá. Kellett valami változás, így szőke tincseimet, sötét barnára váltottam, mintha a hajfesték, valamiféle energiát adott volna, kicsit felszabadultam. Aztán végig gondoltam, mik azok a dolgok, amiket szeretek. Megnéztem filmeket (Ízek, imák, szerelmek, Vadon- ami egy iszonyú jó film), én is azt éreztem, hogy elakarok menekülni, valahova messze. Mindig is vágytam a tengerpartra, de soha se adatott meg, hogy eljussak oda, így fogtam a YouTube-ot és rákerestem videókra, ahol zene nélkül a tenger ott volt előttem, a hangja a látvány, kinyitottam az ablakot, hogy hatásosabb legyen. Nagyon jól esett és, annyira büszke voltam magamra, hogy megint éreztem, azt a hihetetlen nyugalmat a lelkemben, hogy nem fáj. Nekem, most az jelenti az örömöt, ha büszke lehetek magamra, ha azokat a dolgokat, amik ez előtt sebet ejtettek rajtam, betudom gyógyítani. Olvasok motívációs könyveket, leginkább Oravecz Nórát, tudom, sokan nem szeretik, lehet általánosságba beszél, de akkoris óriási igazságokat ír. Inspirálodók, hogy másoknak, hogy sikerült. Kitalálok magamnak dolgokat, amik kikapcsolnak, vagy örömet okoznak! A legfontosabb, tartom magamat, nem hagyom, hogy fájjon, nem hagyom magam visszaesni, erősítem magamat és hatalmas érzés, amikor sikerül, leírhatatlan. Úgy érzem elindultam egy úton, ahol az olyan embereket, akik csak belém kapaszkodtak és nem hittek bennem, lerázom. A démonjaimat elűzöm, nem engedem őket beférkőzni, minden egyes lépésemet úgy teszem, hogy semmi bosszúság, stressz, vagy idegesség ne legyen bennem, mindent higgadtan kezelek. Ha azt érzem fáj, bekapcsolok egy olyan dalt, ami nem feltélenül a szerelem elmúlásáról, hanem arról szól, hogy légy erős, kiéneklem magamból a fájdalmat még ha nincs is hozzá hangom, és akkor mi van? Ha ez megnyugtat, akkor kit érdekel! A legfontosabb, hogy bármi eszembe jut, érzés, gondolat, azt leírom, kiírom magamból, ha nincs benned tehetség hozzá, akkor is tedd meg! Vezetek egy büszkeség oldalt is, ahol leírom, hogy mi az amiért büszke vagyok magamra, és ha megtorpanok elő tudom venni. Van egy levelem is magamhoz, amit akkor kell elolvasnom, ha ismét, befordulok. Nekünk egyszerű embereknek nincs ahhoz lehetőségünk, hogy elmeneküljünk, vagy zarándok útra keljünk, vagy utazzunk oda, ahová mindig is szerettünk volna. Ezért nekünk saját magunkba kell egy útra indulni, ami nagyon hosszú lesz, hónapok, évek, de ha eljutunk a végére, akkor másokon is tudunk segíteni. Találj magadnak olyan dolgokat, amik ha csak keveset is, de örömet okoznak és engedd el magadból, amit el kell. Elhatároztam ma, hogy ismét vezetek naplót, melyben a megtett utamról írok, mert ez adhat erőt. Ha kell érvelj, hogy miért, csak szívd fel magad dühvel, ne hagyd, hogy újból és újból megismétlődjenek a hibák, melyek mindig reményt adva vissza rántanak oda, ahol nem akartál lenni. Ha ezeket a dolgokat el tudod engedni és csak saját magadra koncentrálsz, lehetsz boldog, kiegyensúlyozott, erős, hisz ami nem öl meg az megerősít! A következő időszakba az útról fogok beszámolni, amin elindultam, ha van kedved tarts velem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése